ANYÁMMAL ÁLMODTAM

Egy kliensem levele hozzám egy reggel, ahogy felébredt. Megengedte, hogy megosszam veletek.

Valami elkezdett motoszkálni bennem. Mintha pontról pontra összeállna a kép, és lassan derengeni kezdett, hogy nem anyám szült. Megkérdeztem őt, és elmondta, tényleg nem. Örökbe fogadtak. Szokatlanul kedves volt velem, már-már gyöngéd, de legalább is együttérző.

Minden világos lett. Hogy mért szereti a húgomat jobban, hogy mért nem ölelt, szoptatott. Hogy miért érzem magam annyira egyedül ezen a világon, hogy miért érzem magam kezdettől fogva gyökértelennek. Hogy sehová sem tartozom, apámhoz sem. Mintha egyedül lebegnék a semmi közepén.

Kértem, mondja meg szülőanyám nevét. Megmondta, és ismerősen csengett. Egy terapeuta neve volt, akinél már jártam korábban. Kikerestem a telefonomból, amint egyedül maradtam, és felhívtam. Hosszan csengett, normális esetben már letettem volna, de így vártam, egyre feszültebben. Amikor már azt hittem, nincs esély, felvette.

Én vagyok, a lányod – mondtam a telefonba. Hallgatott. – Ha 40 éve szültél egy kislányt, akit örökbe adtál, az én vagyok. – Továbbra is hallgatott, de nem elutasítóan, inkább megrendülten.

A következő pillanatban már egy szobában voltunk mindketten. Odaléptem hozzá, és az arcvonásaiban kerestem az enyémet. Elsírtam magam. Most is sírok, ahogy írom ezt. Nem ért hozzám, de velem volt. Két egymást nem ismerő felnőtt ember találkozása volt ez, akik tudták, hogy mélységesen közük van egymáshoz, hogy bepótolhatatlan az elmúlt több évtized, és azt is tudták, hogy meg sem próbálják bepótolni. Elfogadják ezt a veszteséget annak a nyugalmában, hogy már találkoztak.

Elmondta, hogy már volt két bátyám, én voltam a harmadik babájuk, és nem tudtak vállalni. Örökbe adtak. Nem éreztem haragot vagy csalódottságot, csak a mindent átható szomorúságot. Most meg annyira fáj, hogy alig bírok írni.

Felébredtem. Azóta sírok. Anyám a valóságban sosem ilyen. Még sosem láttam együttérzőnek, valóban kedvesnek. Mindig mesterkélt, ő egy színésznő, akin rajtaragadt a maszkja, és mindegy, csak színház legyen. Biztos, hogy nem fogadtak örökbe. Még az is biztos, hogy az apám az apám. Egyszer beléptem a helyre, ahol apám dolgozott, és vadidegenek azonnal tudták, hogy az ő lánya vagyok, csak az arcomra nézve.

Álmomban legalább értettem, megérthettem, miért érzem magam úgy, ahogy. Hogy miért nem szeret az anyám, miért élek érzelmileg talajtvesztetten, miközben én magam talajt adok a gyerekeimnek. Mintha az űrben keringő bolygó volnék, aki senkire nem számíthat, miközben a gyerekeinek a lehető legerősebb támaszt nyújtja. Hogy ők sose érezzék magukat így.

De felébredve ugyanúgy nem értem. Hogy lehet, hogy nem szeret az anyukám? Mit tettem, mit tehettem? Mi a baj velem?

Tovább a többi cikkhez >>
2018-05-11T07:15:58+00:00