IDÉN VESZEK EGY ÚJ TÉLIKABÁTOT

Drága Flo!

Pár hete csináltattam magamnak egy olvasószemüveget. Erről hirtelen eszembe jutott, hogy 2013. telén már nem vettem télikabátot magamnak.

Azt gondoltam, amikor megkértél, hogy írjak neked visszajelzést a közös munkánkról, hogy ez a két kép elég szemléletesen leírja, mi történt bennem az elmúlt két és fél évben, hogy szemmel látható ívet ad annak a változásnak, amin átmentem, amin végigkísértél.

Lassan három éve, hogy daganatot diagnosztizáltak a pajzsmirigyemben. Elhúzódó műtét, lebénult hangszalagok, teljes fizikai leépülés, izotópos kezelések, újabb műtét, újabb bénulás, csak most a nyakamban és a vállamban: mintha nem lenne önmagában elég a rák döbbenete, még ezek is. Körülvesznek emberek, segítenek, szeretnek. A gyerekeim. A szerelmem, nagyon közeli és távolabbi barátok, ismerősök.

És mégis: nincs bennem más, csak hogy elegem van, nincs erőm maradni, nem akarom végigcsinálni, félek. 

Félek – az élettől.

Félek még attól is sokszor, hogy ezt ki merjem mondani.

Nehéz visszanéznem erre az időszakra, mert viselhetetlenül fájdalmas még most is. Nem tudok felidézni konkrét részleteket, nem tudom egybefűzni a veled átdolgozott másfél évünket, pedig elég intenzív volt: hetente egyéni és havi két nap csoportmunka. Csak rövid képek villannak be, ahogy megtartasz a legnagyobb kétségbeesésemben is, hogy végig érzem azt, hogy biztonságban vagyok. Hogy végig érzem, hogy szabad vagyok. Hogy dönthetek bárhogy, velem vagy. Hogy nem siettetsz, hagyod, hogy a saját tempómban érjek el katartikus pontokig. Hogy megtaláljam magamban újra azt a vadállati erőt, amit pedig már többször megleltem és mégis el tudtam felejtkezni róla újra, mintha sosem lett volna az enyém. Hogy megtalálhassam azt, amiről már lemondtam, azt hittem, sosem lesz újra az enyém.

És mégis. Itt van velem újra.

Az egyénik meglapozzák, hogy rászánjam magam a csoportra. A csoport pedig megalapozza a nyári “Fájdalomból örömbe” workshopon való áttörést.
Ott végre megtörténik: bele tudok menni annyira a fájdalomba és a kétségbeesésbe, olyan mélyen, olyan intenzitással, hogy eljussak végre az erőmhöz. Hogy végre ne tehetetlen bábként fetrengjek az önsajnálatban, hanem elkezdjek küzdeni, megküzdeni önmagamért, az életemért, az örömeimért.

Hogy kilépek az áldozatszerepéből, és azt mondjam: eddig, és ne tovább! Ez van bennem a rákkal, ez van bennem olyan emberekkel kapcsolatban is, akik eddig nem tartották tiszteletben a határaimat.

Végre megtaláltam az erőt ahhoz, hogy azt mondjam: eddig jöhettél, és innen egy lépéssel se gyere közelebb!

Az azóta eltelt időben tovább erősödtem: lettek újra céljaim, terveim, van újra bennem egy kép, hogy hosszútávra is tervezhetek. Idén télen veszek egy új télikabátot is.

Köszönöm, Flo!

– Baksa Anna –

2017-09-01T15:21:48+00:00