MIÉRT NEHÉZ FÉRFIKÉNT
TERÁPIÁS SEGÍTSÉGET KÉRNI

Attila párkapcsolati krízise miatt keresett meg. Hogy ez mennyire nehéz és miért, azt ő írta meg ezeken a sorokon keresztül:

Ahogy egyre idősebbé váltam (43 vagyok), okosnak gondolva magam felismertem, hogy az ember életét csupán néhány markáns fordulópont határozza meg. Nincs ezekből sok, egy életben lehet, hogy csak négy vagy öt. Ezek döntik el, hogy egy hosszú, többé-kevésbé egyenes és stabil szakasz után milyen új irányt vesz az életünk, és az elkövetkező években merre fog menni. Általában csak utólag vagyunk képesek azonosítani ezeket a fordulópontokat, de legtöbbször még ekkor is csak a szokásos dolgok jutnak eszünkbe, úgy mint: amikor eldöntöttem, hogy egyetemre megyek, megismertem a feleségemet, gyermeket vállaltunk.

Ma már úgy gondolom, hogy nem ezek ezek az igazi fordulópontok, ezek csak lenyomatai és követkeményei korábbi döntéseinknek. Nem azért mentem egyetemre, mert akkor én így döntöttem, hiszen a döntésem már eleve meghatározott volt. Valójában nem is én, de legalábbis nem akkor döntöttem. Hiszen meg akartam felelni szüleimnek, fenntartani a tanáraim által kialakított okos fiú képét, a csekély önbecsülésemet akartam azzal felépíteni, hogy diplomás leszek. A korábbi tapasztalataim, sérüléseim, ki nem mondott szégyenérzetem vitt az egyetemre. Később a diplomámnak persze számos pozitív következménye volt (jobb egzisztencia, könnyebb élet), de a döntésemkor nem ezek motiváltak. Hasonlóan „döntöttem” életem további fordulópontjainál is.

A megértésem az, hogy nem az élet látszólagos nagy fordulópontjai az érdekesek, hanem azok a folyamatos mindennapi döntések, amik oda vezettek. Ezen döntések között vannak kisebbek, például hogy vállalok-e egy konfrontációt valakivel, vagy szembenézve a félelmeimmel elmegyek-e egy osztálytalálkozóra, de vannak egészen nagyok is, amelyek hatással vannak a későbbi életünkre.

Ilyen egészen nagy döntésnek gondolom azt, amikor férfiként terápiás segítséget kértem.

A jelen kicsit álszent, „polkorrekt” világában egyből kényszert érzek, hogy megmagyarázzam, miért nehéz férfiként terápiás segítséget kérni. Hiszen könnyű ilyenkor azt mondani, hogy mi ez a megkülönböztetés már megint a férfiak és nők között, és a nőknek legalább ugyanolyan nehéz, és így tovább.

Nem ugyanolyan nehéz.

Hagyományos férfiképet kaptam apámtól. Egy férfi legyen határozott és kemény. Nem érzelgősködik. Nem beszél az érzelmeiről. Nem sír. Tud méltósággal veszíteni. Apámat egyszer láttam sírni életemben, már kamasz voltam. Ma is emlékszem a helyzetre, nem tudtam mit kezdeni vele. Pedig az elkeseredettsége teljesen helyénvaló volt, de akkor nagyon nem illett az általa kialakított férfiképbe.

A férfiak a fociöltözőkben nem beszélgetnek az érzéseikről, fájdalmukról, félelmeikről. Ha valaki elvált, akkor legfeljebb felszínes együttérzés várható a többiektől, például annyi, hogy most legalább tudsz csajozni, menj bulizni és így tovább. És ez nem azért van, mert a többi férfi érzéketlen, egyszerűen nem tudják (tudjuk) kezelni a helyzetet.

Ha egy férfi elmegy sörözni a haverokkal, és a párkapcsolat kerül szóba, akkor semmi esély arra, hogy valami lelki probléma jöjjön elő. Maximum felszínes beszélgetés többnyire a szexről, és aztán megy mindenki a maga dolgára.

Ha egy férfi válik, akkor magába zárja a fájdalmát, nem kér segítséget. Úgy érezzük, hogy inkább kibírjuk a fájdalmat, és ezzel együtt még így is kevésbé sérülünk, mint ha hagyjuk a kemény, határozott férfiről alkotott képünket lerombolni. Ezzel ugyanis a teljes férfiúi identitásunk kérdőjeleződne meg.

Megértem és együttérzek azokkal a férfiakkal, akik nem kérnek segítséget. Nem rossz emberek, és a legkevésbé sem érzéketlenek. Nem szenvednek kevésbé, mint a nők. Sőt, még azt is megkockázatom, hogy jobban és tovább szenvednek, mert ők úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak, hogy gyengék legyenek, és segítséget kérjenek.

Én is ilyen voltam nagyon sokáig. Mondanám, hogy aztán megvilágosodtam, és határozottan eldöntöttem, hogy külső segítséget fogok kérni, de valójában billegtem a bezárkózás és a problémákkal való szembenézés között. Mindent elolvastam, amit a neten találtam, videókat nézegettem. Persze sokat nem segített. Végül egészen pici dolgon múlott a dolog.

Esetemben ez a pici dolog az volt, hogy egy este egy mélypontomban úgy tudtam segítséget kérni, hogy azt nem kellett személyesen megtennem. Ha személyesen kellett volna felhívnom valakit, vagy elmennem valahová, akkor nem hiszem, hogy megtettem volna. Mit fog kérdezni? Tök ciki lesz. Mit mondjak?

Én először egy csoportterápiába jelentkeztem. Ott az interneten egy adatlapon csak az elérhetőségemet kellett megadni és néhány mondatban a problémámat. Ezt meg tudtam tenni. Ezzel már nem volt visszaút, másnap reggel már lehet, hogy meggondoltam volna magam, de elküldtem.

Felhívtak. A félelmem elszállt. Tök korrekt volt minden. Nem éreztem magam szánalmasnak. Találkoztunk, beszélgettünk. Jól esett. Javasoltak egyéni terápiát is, ami szintén igénybe veszek.

Most innen azt látom, hogy a segítségkérésem életem egyik igen fontos döntése volt. Esélyem van egy jobb, új életre. Ehhez csak annyi kellett, hogy legyőzzem a segítségkéréssel szembeni démonaimat. Elindultam az utamon.

– Attila –

NEKED IS NEHÉZ SEGÍTSÉGET KÉRNED?

Ha igen, akkor gyere el először egy előadásomra,
ahol nem kell megnyílnod, és közben mégis dönthetsz arról,
bizalmat érzel-e felém a közös munkához.
Olvasd el >>

Nyilvános  előadásaim

2018-10-11T10:09:36+00:00