NYERSEN ÉS ŐSZINTÉN
AZ ÖNISMERETI MUNKÁRÓL

Olyan világba születtünk, ahol megvetették azt, aki pszichológushoz ment. Aki szakemberhez fordult, azt gyengének tartották, szégyen volt segítséget kérni.

Ebben a hiedelemben, tévhitben éltek legtöbbünk szülei, mi is ebbe cseperedtünk bele. Emellett széleskörű tévhit, hogy az a normális, ha valaki nem jár önismereti ülésekre és/vagy önismereti csoportokba. És ha mégis kell, akkor az lehetőleg rövid időre szól, amíg megreparál a segítőd, és mehetsz is vissza az immár remekbeszabott életedbe.

Le kell, hogy lombozzalak: ez pont annyira irracionális hiedelem, mint hogy létezik nagy Ő. Nem létezik nagy Ő, és nem létezik kiteljesedett, boldog élet folyamatos (vagy szakaszos, de kitartó) személyiségfejlődés nélkül, amely, fájdalom, nem szerezhető meg könyvekből és előadásokból.

Csak a te személyes és mélyrehatoló munkád által szerezheted meg, mivel nem információkat kell megkapnod, hanem fel kell tárnod az öntudatlan hazugságaidat, szembe kell nézned a félelmeiddel, a szégyennel, ami az életed több területén is béníthat, oldanod kell a személyes, külön bejáratú szorongásaidat, és meg kell találnod a bátorságodat, hogy azzá a nagyszerű, kreatív, alkotó, szabad emberré válj, aki lehetsz.

Vagyis persze nem kell, de lehet, és miért élnél szegényebb életet annál, mint amit élhetsz?

És ez sok év munkája.

Ismétlem: SOK ÉV MUNKÁJA.

MENNYI ÉV MÉGIS?

Felejtsd el, hogy vágod a centit. Így nem lehet. Ez nem versenyúszás, hanem önfeledt, időtlen búvárkodás a kísérőddel, aki már járt ott, ahol te, aki erős, biztonságos támogatást ad akkor, amikor félsz valamire ránézni, és aki biztosít az elfogadásáról akkor is, amikor szégyelled magad.

SELF CARE

Rendszeresen fürdesz, megmosod a fogad, a hajad, levágod a körmöd, eszel, iszol (enni, inni adsz magadnak), tiszta ruhát veszel fel, és még sorolhatnám. Gondoskodsz magadról, a testedről. Ettől komfortosabban érzed magad.

Ám a teljes körű komforthoz ez nem elég: arra is elemi szükséged van, hogy érzelmi téren kiegyensúlyozott és elégedett legyél. Elégedett, vagyis tényleg elég legyen az, amiben és ahogyan élsz:

  • az emberi kapcsolataid őszinte, nyugodt, örömteli kapcsolatok legyenek (a szerelmed, gyerekeid [ha van, vannak], barátaid, szomszédaid, munkatársaid)
  • várd reggelente, hogy dolgozhass, mert azt a munkát végzed, ami segíti a kiteljesedésedet, a munkádnak értelme van számodra és a társadalom számára is, valóban értéket teremts
  • jól legyél a testedben: akármilyen is a tested, szégyen nélkül gondolj rá, hálás legyél azért, hogy van, és olyan, amilyen
  • a mindennapjaid alapvető érzelme az öröm legyen

Talán nem soroltam föl mindent, de a lényeget így is érted.

Az önmunka folyamatos munkálkodás, ami sem könyvekből, sem egyedül nem megy. Persze rájöhetsz egyedül dolgokra, de felülírni a vegetatív idegrendszered reakcióit, más szavakkal élve: a kellemetlen érzelmeidet átformálni erővé és önbizalommá egyedül egészen egyszerűen nem megy.

MIKOR LÁTSZIK AZ EREDMÉNY?

Azt reméled talán, hogy a jól működő önismereti munka jele az, hogy jobban leszel, de sajnos nem így van. Először egyre nehezebb lesz – ez az (időben) elsődleges eredmény. Ahogy egyre érzékenyebbé válsz a saját érzelmeid felé, úgy lesz az életed eleinte egyre nehezebb. Szorri, ez van. Aztán idővel elindulnak az eredmények, de ez az idő fél, egy vagy két év is lehet. Én 2-3 évig ástam magam egyre mélyebbre a poklaimba, és nagyon rosszul voltam, de tudtam, hová tartok. Ha nem akarsz büdösben élni, ki kell ásnod a szart. Meg kell fognod a lapátot, és be kell mocskolnod a kezed.

Nincs királyi útja az önismeretnek. Sem elegáns útja. Bőgünk, mint a szamár, azt érezzük, sosem lesz vége, kétségbeesünk, nem mindig értjük, mi történik velünk. Többek közt ezért kell valaki, aki már átélte, amit te, szakmailag felkészült, érti, miben vagy, és mire van szükséged. Van, hogy meleg támogatásra, van, hogy konfrontatív szembesítésre, és van, bár ritkábban, hogy óriási együtt röhögésekre.

És egy-egy óra hatása olykor hónapok múlva jelentkezik.

Három történetet mesélek…

AZ ELSŐ

Egy kliensem fájdalmas szakítási krízisben érkezett hozzám. A párjával szétmentek ugyan, de még együtt laktak. Pár héttel később a párja elköltözött. Ezután eljött hozzám, a gyönyörű közös múlt emlékei ömlöttek belőle, az addig kínzó, de az együttélés miatt mégis valamelyest megrekedt gyászfolyamat végre gáttalanul ömleni kezdett. Elment tőlem, majd telefonban szemrehányást tett, hogy rosszabbul van, amióta eljött tőlem, mint addig volt.

Ezzel megrendült a bizalma, el is búcsúztunk nem sokkal később.

Az önismereti kísérődnek nem az a feladata, hogy biztosítsa a te jóllétedet, hanem hogy veled legyen, bármiben is vagy. Persze ezen kívül még van pár dolgunk, de semmiképp sem az, hogy azonnali eredményt (pláne gyors megkönnyebbülést) produkáljunk neked.

A személyes felelősségvállalásod része kell, hogy legyen, hogy a saját érzelmeidért vállald a felelősséget, és a folyamat része, hogy hozzáerősödj azokhoz az érzelmekhez, amik addig viselhetetlenek voltak. De nem mentünk meg a nagyon nehéz érzelmektől. Nem is tennénk jót veled, ha megtennénk (és ráadásul még csak nem is tudjuk megtenni).

A MÁSODIK TÖRTÉNET
A SAJÁTOM, KLIENSKÉNT

Májusban a terapeutámmal egy babakori élményemhez érkeztünk az apámmal kapcsolatban. Olyan sokszor dolgoztam már ezzel a traumával…! Egy teljes éven át szinte csak ez volt porondon (jó 10 éve). De ha ez az emlék ébred, akkor annak komoly oka van, úgyhogy belementem, és bizonyos értelemben minden korábbi folyamatomnál mélyebbre sikerült magam engednem, az egész érzelmi élmény sokkal valóságosabb volt, mint addig. Átütő volt, transzformáló, éreztem, hogy ereje van.

Aztán eltelt 3 hónap, majd azt vettem észre, hogy a kedvesemnek rendre olyanokat mondogatok, hogy na, ettől az apám tutira kiborulna, ez nagyon tetszene apámnak, vagy hogy olyan a bőröd, mint az apámé, nagyon szeretem, hogy ilyen; vagy hogy mennyire férfias számomra, ahogy a lakásban dolgozol, az apám is mindent meg tudott csinálni.

A gyerekeimnek is sokszor hoztam önkéntelenül szóba a nagyapjukat, például hogy mennyire büszke lenne az egyik lányomra, aki matektanárnak készül (apám fizika-matematika-technika szakos tanár volt).

3 hónap kellett ahhoz, hogy annak az ülésnek az eredménye belülről is érezhető és kívülről is látható legyen.

A HARMADIK EGY
CSOPORT TÖRTÉNETE

Egy különleges csoporté. Nem attól különleges, hogy milyen technikákat használunk, hanem attól, hogy milyen emberek alkotják.

Van köztük vadóc, aki hatalmas hanggal ijesztett el maga körül mindenkit, annyira félt attól, hogy elítélik. Szerencséjére a csoporttársai nem annyira ijedősek, szépen, lassan egyre szelídebbé és sebezhetőbbé vált, míg eljutott oda, hogy már nem csak szőrmentén fogadott el törődést és szeretetet, hanem képessé vált kérni is.

Van, aki eleinte annyira szorongott, hogy egy értelmes mondatot nem tudott kimondani. Vagy az alany hiányzott, vagy az állítmány, vagy valami, ami érthetetlenné tette azt, amit közölni szeretett volna. Küzdöttünk. A csoport türelmes volt, én szívós, ő bátor. Mikor májusban átmenetileg elbúcsúztunk, kerek, egész, összetett mondatokban, oldottan volt képes megosztani az élményeit.

Az egyikük vagy elnyomó vagy elnyomható párt választott mindig, az utóbbit mesterien el is nyomta, és bosszankodott, milyen gyenge a párja. Míg rátalált a mozgatórugójára: olyan párt választott eddig, aki mellett vagy szülő vagy gyerek tud lenni (vagy egyszerre mind a kettő, bravúros!), de nem ment a partneri kapcsolat. Ő most saját lábra áll, és pár nélkül alakít ki egy sokkal stabilabb és felnőttebb személyiséget.

Egy halkszavú lány, aki a csoporttal semmi fontosat nem osztott meg soha, rébuszokban beszélt eleinte, rejtőzködött, elkezdett a lényegről beszélni, az egyperces megosztásai 15-20 percesekre nőttek, szenvedély, harag és nyílt öröm jeleit kezdte mutatni.

Van, aki teljesen reménytelennek tűnő élethelyzetből indult, és jut most el egy jól kontúrozott, szabadabb és örömtelibb életbe, ahol végre levegőt kap, és minden szempontból ki tudja jelölni a határait. Olyan nyomás alól szabadul ki, ami alatt a legtöbben atomjainkra törtünk volna, de ő összeszedte minden erejét, és nem hagyta magát.

Néha olyan állapotból indulunk, amit úgy jellemezhetnénk, hogy „minden rendben van velem, az életemmel, de érdekel ez az önismeret-dolog”, és rájövünk, hogy alapjaiban épült hazugságra a személyiségünk. Egy nagy élethazugság kellős közepéből felébredni kijózanító, megrendítő, de ő, akiről írok, állja a sarat, és dolgozik tovább.

Depresszióból és mindent elborító önsajnálatból emelkedik ki az egyikük, és találja meg fokozatosan az erejét, a méltóságát és a partnertől független életörömét. Öniróniával, rengeteg humorral (és egy csomó telesírt zsepivel) csordogálunk előre hétre hét. Talán az út harmadánál járhat, öröm nézni.

Az utolsó, akiről írok (bár volna még kiről és mit mesélnem), egy nagyszerű férfi, aki hihetetlen analitikus aggyal cincálja szét magát, a viselkedését, reakcióit, érzelmeit, gondolatait. A mazochizmusát olykor tompítom, szükségtelenül szigorú magával, de a szenvedély, amivel változni akar, magával ragad.

Mi a közös bennük és azokban, akikről most nem írtam, de közéjük tartoznak?

Az, hogy kitűzték a céljaikat, és nem állnak meg, amíg nem érték el.

Hogy panaszkodnak, időnként káromkodnak, mint a jégeső, és aztán melóznak tovább.

Hogy támogatják egymást különböző módokon: öleléssel, reflexiókkal, ironikus ugratásokkal, nevetéssel, beszélgetésekkel és őszinteséggel.

Az, hogy sosem kérdezik, meddig tart. Van köztük, aki már a 2020-21-es csoportra is lefoglalta a helyét. Elkötelezett, bátor és nagyszerű emberek (a legtöbben ezt még nem hiszik el magukról), akik megtisztelnek azzal, hogy engem választottak kísérőjüknek.

AZ EMBERI PSZICHÉNEK
MEGVAN A MAGA RITMUSA

14 éve dolgozom magamon, és még mindig napi szinten fedezek föl magamban olyan érzelmet, ami kellemetlen, irracionális. Pedig Isten látja lelkem (meg a terapeutáim), úgy dolgozom terápiában, mint egy gőzgép. Ha beteszem a lábam egyénibe vagy csoportba, ott kő kövön nem marad – itt persze a saját köveimről beszélek. Szenvedélyes és elkötelezett vagyok, és tulajdonképpen csak középszar gyerekkorom volt. Az enyémnél sokkal durvább traumákkal élő emberek rohangálnak a világban, és próbálják lábon kihordani a poklot.

Szóval tudva azt a tényt, hogy lassan másfél évtizede eltökélten és kitartóan járok terápiába, és ott nagyon fontos, transzformáló órákban van részem, még mindig szedegetem a szekrényből a csontszilánkokat. A csontvázak nagyjait már kirámoltam, de van még mivel elmolyolgatni. És szeretek molyolni. Mindenki szeret molyolni ezekkel, aki egyszer megérezte az önfelfedezés, az önmaga felé teljes odafordulás ízét.

Sokkal jobb, mint világot látni: a belső világod körbeutazása a legizgalmasabb dolog, amit átélhetsz. Az, hogy lassan(!) felfedezed, micsoda értékekkel vagy tele, és az, hogy kitárul előtted a világ (immár kint is), és rájössz, mennyi lehetőséged van, amikkel eddig nem éltél, mert vak voltál rájuk, az olyan élmény, ami a kiteljesedés egyik legboldogítóbb fázisa. És persze egyre újabb örömforrások nyílnak benned.

És ehhez csak annyit kell tenned, hogy végtelen türelemmel kutatod a belső domborzatodat, öleled a szenvedő, síró kicsike önmagad, dühöngöd ki a haragodat elfogadó, szerető környezetben, keresed és találod meg az erődet, szerzed meg a hatalmat az életed irányítása felett.

Minden pillanat megérte, amit terápiában töltöttem. Minden telesírt zsepi, minden félelem, reménytelenség, szembesülés, minden nehéz óra vagy hónap. Csak csináld. Ne törődj az idővel, csak haladj.

MIT TUDSZ TE SZEMÉLYESEN TENNI?

Keresd meg, melyik problémában vagy érintett,
és jelentkezz >>

Beszélgetés négyszemközt

2019-11-11T13:04:13+00:00