BICIKLITÚRÁS ÖNISMERETI TÁBOR 2010.
inkább utóbb, mivel kisbuszra lett volna szükség ennyi cuccnak, hős Levente és hős Betty viszont nagyon ügyesen bepakolták nem túl nagy autójukba azt a rengeteg mindent, és (gondolom, sűrű káromkodások közepette) földig lógó csomagtartóval befutottak. az első nap laza egymásra hangolódással telt, főzéssel, evéssel, ivással, sátorveréssel, ágyfoglalással, no megy szúnyogagyoncsapásokkal.
a következő napokban Velence környékét jártuk be. megnéztük közelebbről a dinnyési lápot is abbéli reményünkben, hogy na az majd jó lesz, és hát jó is lett, csak sokat sikongattunk mi, lányok, mert folyton megcsúszott a kerekünk a mocsárban. egy ponton túl nem folytattuk, inkább a járt utat választottuk, és tovább gurultunk Pákozd felé. tovább tartott, mint vártuk, nagyon elfáradtunk, és szó sem volt arról, hogy hazabringázzunk. nagy nehezen eljutottunk a komphoz (rekkenő napsütésben), és majd’ egy óra várakozás után elindultunk végre hazafelé, ahol Lilla várt bennünket finom és elegendő étellel csakúgy, mint minden nap.
szóval Lilla hihetetlen energiával és szeretettel etetett bennünket egész héten.
jártunk Pettenden, ahol helyi látványosságnak számíthattunk (az öreg nénik vagy egy órán át lestek bennünket, míg Kálmán és Levi gumit cserélt), aztán a falu határán kívül egy hatalmas napraforgótábla közelében leültünk, hogy közelebbről is szemrevételezzük a NAG-jainkat (Negatív Automatikus Gondolatainkat). hazafelé Lilla utasításának megfelelően hatalmas falusi cukkiniket vettünk. csirkét viszont hiába próbáltunk, állítólag egy portánál sem volt eladó. “mink is a piacrú hozzuk” – mondták a nénik.
a fáradtság egy nap oly magasra hágott, hogy kora hajnalban inkább pecázni mentünk, és jól nem fogtunk szinte semmit, viszont pihentünk, és jót fürödtünk. a csapat egyharmada délután Sukoróra ment át, hátha ott jobb a kapás, egy másik harmada otthon maradt, a harmadik harmada pedig bicajjal ment Sukoróra. hatalmas viharban ért a harmadik harmad haza, de egy cseppet sem bántuk. 
az ezt követő nap megint egész délelőtt pihentünk, hogy erőt gyűjtsünk a hét leghosszabb útjához: hogy eljussunk Beloianniszba és vissza. talán már 6 óra is lehetett, mikor útra keltünk, és meglepően hamar oda is értünk. a templom megcsodálása után (legalább is kívülről) újra helyet kerestünk magunknak a csoportozáshoz, és legalább olyan vadregényes utat találtunk, mint Dinnyésen, csak ezúttal nem mocsár, hanem keskeny, nedves, fűvel magasan benőtt, meredek ösvényen bukdácsoltunk lefelé lehetőleg nem gondolva arra, hogy ugyanezt az utat visszafelé is meg kell majd tennünk.
elképesztő szúnyoginváziót tartottunk távol citrusos illatú valamivel egy ideig, de semmi sem tart örökké, úgyhogy nyakunkba kaptuk a lábunk, és immár teljes sötétségben, csak a biciklilámpáink fényénél iparkodtunk vissza oda, ahol kevesebb a vérszívó. hazafelé egy
kukoricás mellett álltunk meg, kilométereken át nem volt a közelben lámpa, és élveztük a csillagok sosem látott tömegét, hogy aztán Velencére visszatérve az éjszakai fürdőzés élményének adjuk át magunkat. többnyire. egy valaki kint maradt.
az utolsó biciklizéssel töltött napon Pázmándot tűztük ki célul, és ott is gyönyörű helyet találtunk. eggyé váltunk a légzésünkkel, a bőrünkkel, a hangokkal, amik körül vettek bennünket, és ezzel a felfokozott érzékeléssel, teljes csendben gurultunk haza. talán ez volt a legmélyebb élményünk ezalatt a hét alatt.
összefoglalásként két panorámakép, melyet a nyilakra kattintva lehet görgetni, és egy videó a kirándulásról.
Dinnyés – a szikes, lápos vidéken nem találtunk megfelelő helyet a meditáláshoz.
Pázmánd mellett – itt gyűjtöttük a NAG-okat.