Olyan világba születtünk, ahol megvetették azt, aki pszichológushoz ment. Aki szakemberhez fordult, azt gyengének tartották, szégyen volt segítséget kérni.

Ebben a hiedelemben, tévhitben éltek legtöbbünk szülei, mi is ebbe cseperedtünk bele. Emellett széleskörű tévhit, hogy az a normális, ha valaki nem jár önismereti ülésekre és/vagy önismereti csoportokba. És ha mégis kell, akkor az lehetőleg rövid időre szól, amíg megreparál a segítőd, és mehetsz is vissza az immár remekbeszabott életedbe.

Le kell, hogy lombozzalak: ez pont annyira irracionális hiedelem, mint hogy létezik nagy Ő. Nem létezik nagy Ő, és nem létezik kiteljesedett, boldog élet folyamatos (vagy szakaszos, de kitartó) személyiségfejlődés nélkül, amely, fájdalom, nem szerezhető meg könyvekből és előadásokból.

Csak a te személyes és mélyrehatoló munkád által szerezheted meg, mivel nem információkat kell megkapnod, hanem fel kell tárnod az öntudatlan hazugságaidat, szembe kell nézned a félelmeiddel, a szégyennel, ami az életed több területén is béníthat, oldanod kell a személyes, külön bejáratú szorongásaidat, és meg kell találnod a bátorságodat, hogy azzá a nagyszerű, kreatív, alkotó, szabad emberré válj, aki lehetsz.

Vagyis persze nem kell, de lehet, és miért élnél szegényebb életet annál, mint amit élhetsz?

És ez sok év munkája.

Ismétlem: SOK ÉV MUNKÁJA.

Felejtsd el, hogy vágod a centit. Így nem lehet. Ez nem versenyúszás, hanem önfeledt, időtlen búvárkodás a kísérőddel, aki már járt ott, ahol te, aki erős, biztonságos támogatást ad akkor, amikor félsz valamire ránézni, és aki biztosít az elfogadásáról akkor is, amikor szégyelled magad.

SELF CARE

Rendszeresen fürdesz, megmosod a fogad, a hajad, levágod a körmöd, eszel, iszol (enni, inni adsz magadnak), tiszta ruhát veszel fel, és még sorolhatnám. Gondoskodsz magadról, a testedről. Ettől komfortosabban érzed magad.

Ám a teljes körű komforthoz ez nem elég: arra is elemi szükséged van, hogy érzelmi téren kiegyensúlyozott és elégedett legyél. Elégedett, vagyis tényleg elég legyen az, amiben és ahogyan élsz:

• az emberi kapcsolataid őszinte, nyugodt, örömteli kapcsolatok legyenek (a szerelmed, gyerekeid [ha van, vannak], barátaid, szomszédaid, munkatársaid)
• várd reggelente, hogy dolgozhass, mert azt a munkát végzed, ami segíti a kiteljesedésedet, a munkádnak értelme van számodra és a társadalom számára is, valóban értéket teremts
• jól legyél a testedben: akármilyen is a tested, szégyen nélkül gondolj rá, hálás legyél azért, hogy van, és olyan, amilyen
• a mindennapjaid alapvető érzelme az öröm legyen

Talán nem soroltam föl mindent, de a lényeget így is érted.

Az önmunka folyamatos munkálkodás, ami sem könyvekből, sem egyedül nem megy. Persze rájöhetsz egyedül dolgokra, de felülírni a vegetatív idegrendszered reakcióit, más szavakkal élve: a kellemetlen érzelmeidet átformálni erővé és önbizalommá egyedül egészen egyszerűen nem megy.

Azt reméled talán, hogy a jól működő önismereti munka jele az, hogy jobban leszel, de sajnos nem így van. Először egyre nehezebb lesz – ez az (időben) elsődleges eredmény. Ahogy egyre érzékenyebbé válsz a saját érzelmeid felé, úgy lesz az életed eleinte egyre nehezebb. Szorri, ez van. Aztán idővel elindulnak az eredmények, de ez az idő fél, egy vagy két év is lehet. Én 2-3 évig ástam magam egyre mélyebbre a poklaimba, és nagyon rosszul voltam, de tudtam, hová tartok. Ha nem akarsz büdösben élni, ki kell ásnod a szart. Meg kell fognod a lapátot, és be kell mocskolnod a kezed.

Nincs királyi útja az önismeretnek. Sem elegáns útja. Bőgünk, mint a szamár, azt érezzük, sosem lesz vége, kétségbeesünk, nem mindig értjük, mi történik velünk. Többek közt ezért kell valaki, aki már átélte, amit te, szakmailag felkészült, érti, miben vagy, és mire van szükséged. Van, hogy meleg támogatásra, van, hogy konfrontatív szembesítésre, és van, bár ritkábban, hogy óriási együtt röhögésekre.

És egy-egy óra hatása olykor hónapok múlva jelentkezik.

2005 óta járok terápiába, és még mindig napi szinten fedezek föl magamban olyan érzelmet, ami kellemetlen, irracionális. Pedig Isten látja lelkem (meg a terapeutáim), úgy dolgozom, mint egy gőzgép. Ha beteszem a lábam egyénibe vagy csoportba, ott kő kövön nem marad – itt persze a saját köveimről beszélek. Szenvedélyes és elkötelezett vagyok, és tulajdonképpen csak középszar gyerekkorom volt. Az enyémnél sokkal durvább traumákkal élő emberek rohangálnak a világban, és próbálják lábon kihordani a poklot.

Szóval tudva azt a tényt, hogy több, mint másfél évtizede eltökélten és kitartóan járok terápiába, és ott nagyon fontos, transzformáló élményekben van részem, még mindig szedegetem a szekrényből a csontszilánkokat. A csontvázak nagyjait már kirámoltam, de van még mivel molyolgatni. És szeretek molyolni. Mindenki szeret molyolni ezekkel, aki egyszer megérezte az önfelfedezés, az önmaga felé teljes odafordulás ízét.

Azt, hogy lassan(!) felfedezed, micsoda értékekkel vagy tele, és azt, hogy kitárul előtted a világ, és rájössz, mennyi lehetőséged van, amikkel eddig nem éltél, mert vak voltál rájuk, az olyan élmény, ami a kiteljesedés egyik legboldogítóbb fázisa. És persze egyre újabb örömforrások nyílnak benned.

Ehhez annyit kell tenned, hogy végtelen türelemmel kutatod a belső domborzatodat, öleled a szenvedő, síró kicsike önmagad, dühöngöd ki a haragodat elfogadó, szerető környezetben, keresed és találod meg az erődet, szerzed meg a hatalmat az életed irányítása felett.

Minden pillanat megérte, amit terápiában töltöttem. Minden telesírt zsepi, minden félelem, reménytelenség, szembesülés, minden nehéz óra vagy hónap. Csak csináld. Ne törődj az idővel, csak haladj.

 – Cserményi Csilla Virág Flo –